Gyakran utazom az ország északi és déli részén.
A vonaton mindig szeretek az ablaknál ülni, és a kinti tájat nézni. Az anyaország hatalmas mezőin időről időre felvillannak a szorgalmas, szalmakalapot viselő gazdák alakjai.
Tudom, ezek a villogó szalmakalapok a legszebb tájak az egész úton.
Valahányszor meglátom a szalmakalapot azoknak a gazda testvéreknek a fején, valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Gyerekkoromban én is sokszor hordtam szalmakalapot, miközben szülővárosom gyönyörű földjein legelésztem.
2001 augusztusában meglátogattam az augusztus 1-jei felkelés emlékcsarnokát Nanchangban. A bemutatóterem második emeletének keleti sarkában több mártír is látható, akik egykor fekete szalmakalapot viseltek. Ezek a szalmakalapok csendben hirdetik gazdájuk hűségét a forradalomhoz.
Amikor ezeket az ismerős szalmakalapokat láttam, erősen megdöbbentem. Mert eddig soha nem gondoltam a szalmakalapok és a kínai forradalom közötti kapcsolatra.
Ezek a szalmakalapok a kínai forradalmi történelemre emlékeztetnek.
A hosszú márciusi úton hány szalmakalapot viselő Vörös Hadsereg katona harcolt a Xiangjiang folyón, kelt át a Jinsha folyón, foglalta el a Luding hidat, kelt át a havas hegyen, hány szalmakalap került az áldozatoktól az áldozatok fejére, és indult el a forradalmi út új fordulójára.
Ez a gyakori és szokatlan szalmakalap, amely hozzájárult a kínai forradalom történetének erejéhez és sűrűségéhez, gyönyörű díszletvonallá vált, és villogó szivárványként is szolgált a Hosszú Menetelésen!
Manapság a szalmakalapot leginkább a földművesek viselik, akik háttal az égnek állnak a lösznek. Keményen dolgoznak a hatalmas földeken, reményt vetnek és learatják az anyaország építését támogató anyagi alapot. És a szalmakalap egyfajta hűvösséget is küldhet nekik.
És a szalmakalapot megemlíteni annyit tesz, mint apámat megemlíteni.
Apám egy átlagos diák volt a múlt század ötvenes éveiben. Miután kijött az iskolából, felment a másfél méteres emelvényre, és krétával leírta fiatalkorát.
Azokban a különleges években azonban apámat megfosztották a dobogós helyezés jogától. Így hát felvette régi szalmakalapját, és kiment szülővárosa földjeire keményen dolgozni.
Akkoriban anyám aggódott, hogy apám nem éri meg. Az apja mindig mosolygott, és a kezében rázta a szalmakalapját: „Az őseim mindig is szalmakalapot hordtak, most én is szalmakalapot hordok, az életben nincs semmi gond. Különben is, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.”
Apám hamarosan ismét a szent színpadra lépett. Attól kezdve apám osztályában mindig szóba kerültek a szalmakalapok.
Most, nyugdíjba vonulása után apám minden alkalommal szalmakalapot visel, amikor kimegy otthonról. Miután hazaért, mindig leveri a port a szalmakalapjáról, mielőtt felakasztja a falra.
Közzététel ideje: 2022. szeptember 15.
